Imádom a jó filmeket. Nem egyszer megtörtént, hogy olvastam, vagy meséltek egy filmről, töviről hegyire “elspoilerezték”, mégis jobban tetszett, mintha csak úgy megnéztem volna. Talán mert a történet már megvolt, jobban tudtam a mondanivalóra, és a művészeti megvalósításra figyelni. Most tehát filmajánló következik, 100% spoileresen, csak saját felelősségre!

Robert Redford egyik késői filmje „A minden odavan”. Gyönyörű történet egy vitorláskapitányról, aki balesetet szenved, hajója előbb javíthatatlanul megsérül, majd egy komolyabb viharban elsüllyed. A mentőcsónakban vészeli át a napokat, heteket szárazföld, vagy segítség után kutatva, tehetetlenül sodródva. Éhségét napi néhány száraz kétszersülttel, szomját a viharokban gyűjtött esővízzel oltja. A nap sebesre égeti minden fedetlen bőrfelületét, az enyhének számító viharok pedig úgy dobálják a kis gumicsónakot, mint a pelyhet.

A vég kezdetét jelzi, amikor a gumicsónak egy, két, majd három helyen is ereszteni kezd.

Ekkor jelenik meg a látóhatáron egy hajó. Azonban nem felé tart, jó messziről készül elkerülni a hullámok között láthatatlan kis csónakot. Hősünk pisztolyos jelzőfénye is aprócska pukkanással veszik bele az óceán végtelenjébe.

Ekkor nyúl a kapitány a címben említett taktikához: végső elkeseredésében utolsó gyufaszálával felgyújtja a papírtérképet, majd annak segítségével az egész csónakot. Magasra csapnak a lángok, ő pedig mást nem tehetvén, vízbe veti magát. Feladja az utolsó, rozoga menedéket is, kockáztat egy hatalmasat, és…nyer. A lángoló-füstölő gumicsónak végre felkelti a hajó legénységének figyelmét, közelebb kormányoznak és megmentik a hajótöröttet.

Egyszerű, szinte minimalista film. Egy színészt láthatunk csak (igaz, az utóbbi 60 év egyik legjobbját), dialógus egy szó sincs. Mégis hatásos, engem legalábbis lenyűgözött.

Az ember elvonatkoztató képességére játszik ugyanis. Arra, hogy képesek vagyunk több jelentést is tulajdonítani egy adott dolognak. Egy egyszerű fabot a kezünkben lehet játékkard, puska, zászló, baseball-ütő, mazsorett-pálca, és még számtalan dolog. Csak egy kis fantázia kell hozzá.

Az égő csónak lehet szimbólum. Utalás az égő csipkebokorra, melynek képében az ószövetség Ura szólt Mózeshez. Szimbolizálhatja azt az élethelyzetet, amikor muszáj lépni. Felégetni a hidakat magunk mögött. Kilépni a munkahelyről, akkor is, ha nem tudjuk, mi következik, mert meg akarjuk valósítani az álmainkat. Kilépni egy kapcsolatból, pedig nincs a láthatáron másik, csak abban vagyunk biztosak, hogy ez nem az igazi. Nagy bátorság, vakmerőség kell hozzá, mégis néha ez az egyetlen megoldás.

Vannak, akik szerint a megvilágosodáshoz is ez kell: felégetni az egót. Kicsit meghalni kívül, hogy megláthassuk a valódi Életet/önmagunkat.

Az emberi agyban az a csodálatos, hogy teljesen egyedi. Mindenki egyedien értelmezi a szimbólumokat, innen a mélységük. Ami biztos, hogy nekem alaposan kicsordult a könnyem a filmen. Ajánlom, ha érdekel az ilyesmi.

Ha szeretnél még több hasonló cikket olvasni és még többet tudni a Silva-módszerről, akkor feltétlen regisztrálj a “Hétköznapi Csodák” ingyenes kiadványunkért. Kattints ide hozzá!