Dr. Kígyós Évával gyerekagykontroll-tanfolyamon találkoztam először, a kilencvenes évek elején. Precizitás és profizmus mellett végtelen kedvesség és empátia jellemezte. Klinikai szakpszichológus, gyermekpszichológus, agykontroll-oktató, könyvszerző…végzettségei, érdemei sora hosszúra nyúlik. Miután a katonaságnál dolgozott pszichológusként, még tiszti fokozata is volt! 

De ami talán még fontosabb: anya, nagymama, mentor, barát, társait szívből segítő, nagybetűs Ember.

Nála végeztem először ismétlő tanfolyamot, ami hatalmas motivációt adott az agykontrollhoz. Amikor az oktatásba kezdtem, mindig támogatott mentorként, tanáccsal, információval, motivációval egyaránt. Amit legjobban szeretnék megőrizni: Éva humora, könnyedsége, jókedve, nevetése. A szilárd, önálló, erős - de sohasem merev személyisége. 

Hogyan látja egy pszichológus az agykontrollt? Egy doktori disszertáció során készített interjún keresztül megérthetjük, hogyan működik a lélek és hogyan nyújthatnak segítséget az agykontroll technikák. Dr. Kígyós Éva, erre kereste a választ élete során.

Éva Emlékére, szeretettel osztjuk meg ezen interjút, és ezúton is köszönjük Szarka Emesének a hozzájárulását.

 

Interjú dr. Kígyós Évával

Készítette: Szarka Emese PhD, 2011 (doktori disszertáció,részlet)

1/2

 

Szarka Emese: Mikor jártál legutóbb az ELTE Pszichológia Karán?

 

Dr. Kígyós Éva: Tíz éve, vagy nem is tudom már, nagyon régen volt. Emlékszem, volt egy előadás vagy konferencia, és ott ültek a pszichológusok, és azt találtam mondani, hogy én végtelenül tisztelem ezt a Kart, egy problémám van, hogy én öt évet végeztem el az ELTE Lélektani Tanszékén úgy, hogy egyetlen egy ember ki nem ejtette a száján azt, hogy mi az a lélek. 

 

Mesélj magadról, Éva! 

Amikor kikerültem az egyetemről 1970-ben, eszköztelenül álltam, hogy ez rendben van, hogy én pszichológus vagyok, de mit kell tennem? Akkor elég nagy újdonság volt az úgynevezett iskolaérettségi vizsgálatok bevezetése, így az első munkahelyem egy 18. kerületi nevelési tanácsadóban volt, intelligenciát mértem és iskolaérettségi vizsgálatokban vettem részt. Akkor alakultak az első korrekciós osztályok, ahol kis létszámmal problémás gyerekeket felfejlesztve második, harmadik osztályba léphettek. A korrekciós osztályban tanító pedagógusoknak a felkészítésében is részt vettem. 

 

Az egyik érdekes tapasztalatom az volt, hogy tényleg nagyon sok gyerek tűnt iskola éretlennek. Aztán persze külön örömömre szolgált, hogy amikor több év felmérései egyesítve lettek, valahogy nem az fogalmazódott meg az oktatásügyben, hogy ha ennyi gyerek nem felel meg, akkor talán a tananyag nem olyan jó. Nem. 

 

Hanem új óvodai nevelési tervet készíttettek, ahol számtalan iskolai tantárgy előkészítését bedolgozták az óvodai tervbe. Aztán én végül is klinikus pszichológus lettem és tovább képeztem magam. A különböző módszerek elsajátítása ugyanis már akkor úgy működött, hogy általában két-három éves képzéseken kellett részt venni, amit saját pénzből, saját hétvégéből, áldozott az ember. Ez a mai napig is így van. Egy kereső ember voltam, úgyhogy elvégeztem vagy nyolc módszert.

 

Melyik ez a nyolc módszer?

Elvégeztem a relaxációt, a rogersi személyközpontút, aztán elvégeztem a tranzakció-analízist, aztán elvégeztem a katatím képélményt, aztán elvégeztem a hipnózist, jártam szabad interakciós kiscsoportba, azt is elvégeztem. Hánynál tartunk? [nevet] 

 

Hat.

 

Hatnál. Mit még? Az NLP-nek az első lépését. Nem tudom, hátha majd még eszembe jut a többi. Ugyanakkor nem éreztem úgy, hogy ahhoz kapok segítséget, hogy mit kezdjek az elém kerülő gyerekkel, felnőttel. Ezek persze mint mindig felnőttekre vonatkozó képzések voltak, de a gyerek vonalával egyik sem foglalkozott. Az NLP-nek nincs gyerekvonala, a tranzakció-analízisnek nincs gyerekvonala, de mondhatnám sorba, hipnózisnak nincs. Na, azt hellyel-közzel megcsináltuk itt, úgyhogy a gyerekhipnózist mai napig oktatom. 

 

De valójában hiányérzetem volt. Valahol ’86-ban kezdődött itt valamiféle mocorgás, az akkori nyugati szellemiségnek a beáradásával, hogy az ember mégis csak több annál, minthogy receptorai vannak, satöbbi, satöbbi. Dolgoztam, sikereim is voltak, de folyamatosan keresgéltem valami kapaszkodót, valami belső elrendezettséget, valami belső nyugalmi hozzáállást. Ezért is ismerkedtem meg több mindennel. Elvégeztem az asztrológiát, három évig. Meg csináltam a kineziológiát… hogy hívják azt a másikat?

 

Reiki?

 

Igen, reiki! [nevet] Ezeket is…

 

De ott sem kaptál végső választ?

 

De ott sem kaptam végső választ. Végül is azt gondolom, hogy idővel mégis csak megtaláltam. Az elsők közt tolongtam az agykontroll tanfolyam elvégzésénél is, és a mai napig tudom, hogy mi volt az, ami számomra egyfajta kapaszkodót nyújtott. Az [nyomatékkal] emberi gondolat ereje. Sorsmeghatározó szerepe. Akkor ez úgy feje tetejére állította az addigi valóságomat. Olyan értelemben, hogy én a pszichológiában végestelen végig a freudi alapokat tanultam. Az embernek pedig rá is áll a gondolkodása, hogy mindig ezt látja és aztán mindig eljut odáig, hogy nehány hagymahéjat lefejtünk, de még mindig ott van valami, amihez nincs hozzáférésem. Persze, én nem akarom azt mondani, hogy az emberi gondolatok nem eredményei egy szocializációs folyamatnak. De végül is a szocializációs folyamatokat nem tudom megváltoztatni. 

 

Tehát attól, hogy én megtalálom azt, hogy ki az, aki ezt a problémát okozza és mi volt az a hajdani trauma, még nem biztos, hogy bármi is megoldódik. Egyrészt az ember látja, hogy ezek a traumatizáló tényezők oly mértékben, fajsúlyukban, mélységükben, annyira eltérőek, és az általuk, a velük magyarázott tünetek olyan sokrétűek, hogy az ok-okozati összefüggés ilyen módon nem annyira meggyőző, hogy na akkor ez volt ott az biztosan. Szoktam az oktatásaim folyamán a hallgatóimnak mondani, hogy gyerekek, én értem, hogy óriási nagy kivizsgálás, feltárás folyik bennetek, de jelentkezzen már az, aki egyszer az életben úgy találta, hogy nem az anya és az apa az oka minden bajnak, ami a gyerekkel történt. 

 

Mert valójában mindig idáig jutunk el. A túlszerető, a nem szerető, a túl pedáns, a rendetlen. Innentől kezdve variábilis a világ. Nekem ez az jelenti, hogy akkor ez így működik, ennyiféle elindulásunk van és ezáltal mindannyiunknak különböző sorsa lesz, és ebben a sorsban valamire jutunk vagy nem jutunk. Tehát számomra innen különösen fontos volt, hogy mit gondolok. Mit gondol egy ember magáról. Azt gondolja, hogy akkor most örök életére teljesen tönkre van téve? Soha semmi nem megy? Hogy az élet tényleg annyira nyomorult, szomorú, mint ahogy ő látja? Ő tényleg csúnya? És valójában úgy van, hogy neki soha nem lesz semmije? Vagy esetleg, ha tudná másképp gondolni, akkor lehetne ez másképp is. 

 

Tehát alapvetően ez volt az, ami az agykontrollban megfogott és azt mondtam, hogy na, ezzel lehet dolgozni. Hogyha lehet másképpen gondolni önmagunkra, az életünkre, a lehetőségeinkre, akkor egyértelmű, hogy megmozdul bennünk valami, amit eddig nem működtettünk. Tehát, van bennünk többlet. Hatalmas többlet lehetséges bennünk. 

 

Másrészt volt már egy alapom a hipnózisnak a vonatkozásában, valahol persze az NLP vonatkozásában is, meg a relaxáció, meg az imagináció terén, hogy azt értsem meg, hogy az imagináció irányítható, és hogy valójában ennek az agykutatók által nagyon keményen leírt háttere van, biológiai háttere, a két agyféltekénk működése és a két agyfélteke különbözőségei és képességei alapján. És hogy a mai világunkban tényleg a legkisebb kortól kezdve minden jobb agyféltekés tevékenységet visszaszorítunk. 

 

Teljesen egyértelmű, hogy az értékrendünk a bal agyféltekén alapul. A logikus, az éber, a gondolkodó, a döntésképes, a kommunikáló bal agyféltekés képességeink azok, amiknek alapján minősítenek. Én szerettem volna jobbra, a jobb agyfélteke irányába menni. 

 

Hosszú ideig a Budai Gyerekkórházban gyerekterapeutaként dolgoztam, mellette csináltam sok minden mást is. Aztán a gyerekproblémák ismeretéhez úgy tartozik hozzá az iskola is, mint a bőre, tehát azzal is szembe kellett néznem. Időnként besegítettem az óbudai gyerekkórház belosztályán is, ahol behozták a gyerekeket hasfájással, fejfájással. Odamentem a gyerekhez és azt kérdeztem tőle, „Icukám a matek meg a nyelvtan megy nehezen neked?” „Honnan tetszik tudni?” Szóval, ennyire világos volt, hogy honnan fúj a szél. 

 

Úgy gondolom, hogy a mai oktatási rendszerünkkel kapcsolatban, a mai gyerekhozzáállásunkkal kapcsolatban van egy alapvető tény, amit tudomásul kell venni: fogyasztói társadalomban élünk. 

 

A fogyasztói társadalom állama olyan iskolarendszert csinál, ahol fogyasztókat nevel. Mi jellemző a fogyasztókra? Egyértelműen az, hogy az értékrend az gyakorlatilag anyagelvűvé válik. Aminek a legfontosabb szimbóluma a pénz. És az érték számára azt jelenti, hogy ebből a legfontosabb dologból mennyit birtokol. 

 

A hagyományos humanisztikus értékek, ami a kölcsönös egymásra utaltság, az egymás elismerése, az egymás segítése, némi altruizmus, a kreativitás tisztelete – ezek gyakorlatilag egy ilyen jellegű iskolában teljesen elvesznek. És ennek a folyamatnak vagyunk a tanúi mind a mai napig, hogy az iskola is gyakorlatilag ily módon neveli a fogyasztót, hogy a gyerekeket a tudás birtoklására szoktatja rá. És az alapján minősít, hogy abból az eléjük tett tudásból mennyi az, amit maradéktalanul vissza tud adni. De nem szorgalmaznak semmiféle kreativitást, semmiféle önálló gondolkodást, és maga a berendezkedés is olyan, vagyis az iskolai alapállás az az, hogy a tanulásban nem lehet segíteni egymást. Itt mindenki harcol a saját jobb bizonyítványáért, vagy súg, vagy puskázik. 

 

A tudás, az hatalom, mondja a mai mondás, az kérdés, hogy kinek a hatalma ki fölött. Ez végül is az önállóságától megfosztott tudásfejlődés. Egy előre elénk tett tápláléknak a bevitele és gyakorlatilag a bármikori, bocsánat, visszaöklendezése. Ez az, amit ma az iskola díjaz. És minősít az emberi képességek hallatlan szerteágazó lehetőségei közül durván tíz tantárgyban. És ebből a tíz tantárgyból három az olyan, amit mind a pedagógus, mind a szülő értéktelennek tekint: a testnevelés, a rajz és az ének. Szóval a futottak még alapba belefér ez a három. 

 

Az a gyerek nem tiszteletreméltó, akinek ezekből ötöse van, de hármasa van matematikából meg magyarból. Ezt látom, hogy egyre több információt akarnak ledugni a gyerekek torkán úgy, hogy ami a tudásnak, a tanulásnak az alapja, a motiváció: erről szó nem esik. Én azt gondolom, hogy amikor az ember már majdnem hetvenéves, akkor eléggé indulatok nélkül nézi a világot és én tudom úgy nézni ezt, hogy oké, hát ebben a világban élünk, itt ágálni nem lehet. 

 

Mit kezdjen Magyarország? Hát kész, be kell illeszkedni az egész világ lehetőségei közé. De mondjuk azt, hogy egy tanítóképzőbe, vagy egy tanárképzőbe, ahelyett a rengeteg fölösleges – van tanári diplomám is a pszichológiai mellett, úgyhogy tudom, mit kellett nekem nyelvészetből meg irodalomtörténetből megtanulni –, tehát a fölösleges dolgok helyett, ha megtanítanák a különböző motivációs módszereket, akkor azt gondolom, hogy magának ennek a fejlett világ elvárt követelményeinek is jobban meg tudnánk felelni. 

 

A pedagógus eszköztelen. Ő csak ott van és magyarázza és nem tudja, hogy a kölök miért áll ellen. Hát azért, mert a fejlődéslélektan meg pontosan igazolja, hogy a gyerekek a fejlődési vonalukba egészen más befogadásra válnak alkalmassá. Amikor tény és törvény, hogy egy hatéves gyerek körülbelül 4-5 percig tudja a figyelmét koncentrálni. Ez tény. A következő évben már 12-15. S akkor, ha egy hatéves nem tud 45 percet feszülten így figyelni, akkor figyelemzavaros lesz. És akkor ez egy tünet, amire gyógyszert adunk. Nem tudjuk a gyerekeket motiválni, és nem tudunk mást adni nekik mint szavakat, betűket, de az, ami tényleg a gyereklétnek az alapja, az érdeklődés, az eltűnt. Itt nincs a gyereknek lehetősége gondolni semmit, hát az a rossz gyerek, aki óra közben közbe szól: „és az hogy is van?”. Csak egy tiszteletreméltó dolog van: mennyit birtokolsz az ismeretből. 

 

Mellette ott van a tantárgyak szaporítása. Komolyan mondom, az már a nevetségesnél is több, hogy legyen családi életre nevelés című tantárgy? Ekkor már van valami alapvető gond, meg hiba.

Na. Tehát, mit adunk a gyerekeknek? Betűket, szavakat, fogalmakat… hihetetlen egyébként, hogy micsoda definíciókat kell megtanulniuk másodikban, harmadikban. Egészen egyértelmű, hogy nyelvtant tanítani olyan épértelmű hét-nyolcéves gyereknek, aki beszéli a nyelvét, fölösleges. Hát amit ő tud, miért kell arra ráültetni egy fogalmi szintet? Mit visz előre a dologból? Majd, amikor már képes megérteni, hogy ez a nyelv mitől gyönyörű és mitől nagyszerű, akkor pont lehetne hozzáadni ilyet is. De hát mit szolgál? Mit szolgál? Amit ő tud csinálni, azt be akarom verni a fejébe fogalmi szinten olyan fogalmakkal, ami nincs. Nem tart ott még a gyerek a fogalomalkotásban. Viszont ugyanakkor mindent, ami valójában sokkal egyszerűbben megy a képzelet szintjén, ezt idejében kiirtjuk a gyerekekből. 

 

No, és akkor itt van a második lépés, amiben nekem az agykontroll tulajdonképpen sokat jelentett, nevezetesen az, hogy önmagunk fejlesztésével és a meglévő képességeink jobb kihasználásával milyen módon tudjuk a képzeletünket, a gondolataink szavakban történő kifejezése mellett a vizualizációt, mint a képi megjelenítést használni. Ez megint az a fajta alapvetése az agykontrollnak, ami a gyerekeknek és a mai felnőtteknek is egy pluszt ad az életébe. „Figyelj, ez van neked, hát használd már.” A memóriafogasnál, ha az ember megtanulja, egyértelmű, hogy mit jelent a vizualizáció. 

 

A saját bőrén meg tudja tapasztalni azt, hogy micsoda isteni dolog, hogy hát tényleg, hát tényleg ez egy teljesen jól működő valami. Nyilván, ami ott mérhetővé válik a memóriafogasnál, az ugyan ilyen módon az élet számtalan területén hasznosítható. Ha pedig még hozzáteszem a relaxációt is, az mekkora áldás egy embernek! A tanfolyamokon azt szoktam mondani, hogy a jóga meditáció célja a nirvána elérése. Nyilván mi nem akarunk a nirvánáig eljutni, megállunk félúton, ahol ez kiegyenlítetten működik. Egy olyanfajta relaxációs szintet tud elérni a gyermek, amivel, ha semmi mást nem tesz, csak ezt a relaxációt használja, például a kóros stressz elleni közdelemre, akkor ez egy hihetetlen lehetőség számára. De ha ezt még felhasználja a vizualizációnak az alkalmazására is, akkor azt gondolom, hogy valami egészen más költözik belé. Nem az agyonhangoztatott rossz közgondolkodásban rögzíti a saját életét, hanem átalakítja.  

 

Azt még elmondom neked, hogy ha te neveléstudománnyal foglalkozol, dolgoztam egy iskolában, ahol nagyon sok pedagógus végzett agykontrollt. Az igazgatóval együtt nagyon sok olyan dolgot, amit az agykontrollban is próbálunk tanítani, bevittük az oktatásba. Úgy szervezték a harmadik osztályokat – öt harmadik osztály volt –, hogy egy szerdai napon osztályfőnöki-féle órát tarthattam nekik, amiben tanulástechnikát, meg néhányszor valamilyen tananyagnak a leadását, megbeszélve a szaktanárral, csinálgathattam. Ki akartam próbálni, hogy akkor nézzük, mit segít. Néha tartottam környezet órákat. 

 

Mai napig emlékszem, hogy tartottam egy órát az egyszikűekről meg a kétszikűekről. Eleve induljunk ki onnan, hogy egy harmadikos gyereknek az egy hallatlanul fontos tudás [mosolyog], hogy mi az egyszikű és kétszikű. De semmi mást nem csináltam, mint azt mondtam: „Álljatok föl. Csukjátok be a szemeteket és most képzeljétek el, hogy ott álltok a mezőn és ti egy szál kukorica vagytok. Emeld fel a kezedet, mintha a leveled lenne és most nézzük végig, hogy a föld alatt mi van, a talpad alatt.” És akkor leírtam, hogy „ó, de érdekes neked a gyökered, nézd csak meg. Egyforma vastag a gyökered, egyforma hosszúak is, de teljesen mint egy gombolyag, úgy összeálltak. Látod, azért, mert neked bojtos gyökered van, olyan ez, mint a bojt a sapkán. Nézz a leveledre, hogy vannak ott párhuzamosan elhelyezkedve a levélerek, hát igen, kukorica, te egyszikű vagy”. És egy óra múlva megbeszéltük, milyen a kétszikű, milyen levelei vannak és onnantól kezdve már ez egy örökre megmaradó kép volt. 

 

És az örökre megmaradó képhez azt a néhány dolgot, amit nyilván nem lehetett így vizualizálni, azt már hozzá lehetett kötni, mert volt egy alap hozzá. A földrajz tanár például úgy tanította Magyarország földrajzát, hogy „hahó gyerekek, ma megint egy léghajóval kirándulunk. Csukd be a szemed, a léghajó emelkedik”, és végigmentek a Föld fölött, és megnéztek mindent, amit egy folyóról tudni kell vagy éppen egy tájegységet vizsgáltak meg „és ide nézz és oda nézz és látod! És ott van! És ez az! És milyen? Te is látod és milyen?” És mindez bent maradt képileg, örökre bent marad. Szóval relaxált állapotban csak mesélni kell!

 

Ez az iskola létezik még?

 

Nem.

 

A pedagógusokkal mi lett, akik onnan elmentek?

 

Ismerek közülük nehányat. Azt gondolom, hogy amikor valaki valami újat akar, és van egy közösség, van egy elfogadás, akkor bátran csinálja. Kiteljesedik! Hogyha bekerül egy olyan közegbe, ahol ezt hókuszpókusznak, hülyeségnek, és ostobaságnak tartják, és sokkal fontosabb, hogy milyen jelentést ír az aktuális nem tudom micsodáról, és az internetes naplóban benne vannak-e már a gyerekek jegyei, akkor ez kihal az emberekből. Szóval mindig kell valami közeg, valami motor, valami lehetőség, amiben az ember meg tudja osztani az örömeit, a kérdéseit, tehát kell egy alkotó közösség hozzá. Ez egészen biztos. Csak azt akartam mondani, hogy mindaz, amit mi tanítunk az agykontrollban, a vizualizáció értéke, a motiválás és az érdeklődés felkeltése, ez mind mennyire fontos. 

 

A nyolcadikos földrajztanár Magyarország gazdaságföldrajzát tanította. A gazdaságföldrajzot úgy tanította, hogy a vaktérképet tudni kellett. Tehát be kellett vágni, kész, ezzel nincs mit csinálni. De, egyszer egy órán vették Pécsnek az iparát, és akkor mondta: „na gyerekem, csukd be a szemed! Látod magad előtt Pécset? Pécsen van bőripar. Na, akkor mit tegyünk oda Pécs mellé, hogy eszedbe jusson? Akkor volt híres a pécsi kesztyűgyár, te arra nem emlékszel. És akkor kesztyűt tegyünk oda. Jó, ott a kesztyű. Van neki tejipara. Mit tegyünk oda, hát bocit. Jó, ott a boci, látod? Kesztyű, boci. És van Pécsnek még gyógyszeripara, mit tegyünk oda? És akkor mondta egyik-másik gyerek, hogy tablettát. Azt nem olyan határozottan, azt csak egy karikának tudjuk elképzelni, valaminek, tegyünk oda egy injekciós tűt, arról tudjuk, hogy egy gyógyszer. Injekciós tű, rendben van. És van neki vegyipara, mit tegyünk oda? Hát ugye kémiai előadóból jött a Bunsen lámpa.” A mai napig látom. Így tanította a gazdaságföldrajzot, és hihetetlenül jól tudta csinálni, hihetetlenül jól lehetett érteni, megtanulni. 

 

Lehetőségként látom a gyereknek, felnőttnek az agykontrollban, hogy meg lehetne tanítani nekik, hogy igenis vannak képességeik, ahelyett, hogy minősítgetjük őket. Nagyon-nagyon sok gyereket ismertem meg a gyermekpszichológusi pályafutásom során. És meg kell mondjam, hogy nem a kis kitűnőkből lettek a boldog emberek, mert hogy azok, akik abban a tíz tantárgyban maradéktalanul teljesítettek, abszolút fantáziátlan, beszűkült, tulajdonképpen lendülettől mentes gépek voltak és ez nagyjából nagyon sokaknak megmaradt az élete során. A legboldogabb gyerekek azok lettek, akiknek problémáik voltak, nem is voltak olyan túl jó tanulók, de volt valaki vagy valami a környezetükben, aki az ettől eltérő tehetségüket fölismerte. Hogy az egyik gyerek hihetetlen nehézségekkel küzdött, disz, minden, amit akarsz. A szülei mellette álltak. Ez a gyerek nagyon tudott főzni, már felső tagozatos korában is. Végül valahogy betuszakolták a vendéglátóipariba. Aztán már díjnyertes szakács lett. Ő boldog ember volt. 

 

Vagy például egy örökbefogadott kisfiú, aki mindent mutatott, amit egy intézeti körülmények között állandóan hánykódó gyerek mutathat ötéves koráig. Úgy emlékszem, hogy ötödikes koráig mögötte volt már minimum öt iskola, mindenütt az volt évvégén, nem kimondva, csak érzékeltetve, hogy ha a szülő elviszi a gyereket, akkor átmegy, ha nem viszi, akkor bukik. Az örökbefogadó anya egy zseni volt, aki azért meglátta ebben a gyerekben a lehetőséget, hogy a mozgása valami különleges. Akkor még oktattam gyerekagykontrollt, és nálam tanult ez a gyerek, és persze látni lehetett rajta, hogy eltelik 15-20 perc a közös foglalkozásból, aztán már kezd szaladni. Semmi mást nem csináltam, csak azt mondtam, „Petikém, mutasd meg a többieknek, hogy kell helyből szaltózni”. 

 

Megmutatta, és akkor mindenki megtapsolta. Peti életében először piedesztálra emelkedett. Végül megtudtam, hogy Peti elment az artistaképzőbe. Hihetetlen tehetséges volt. Az artistaképzőben délelőtt vannak az olyan órák, ami a szakmatanulás, edzések és hát délután van némi oktatás is, nem olyan bőlére engedve, s hát Peti egész délelőtt villogott, és így a délutáni oktatást is sokkal jobban viselte. Mert van másféle tehetség is. 

 

És ha azokat a tehetségeket megfojtjuk, akkor azt hiszem, hogy nagyon sok gyereknek kell magáról azt gondolni, hogy ő értéktelen, hogy ő kevésbé képes az életét jól szervezni. Fontos kérdés: és te miben vagy tehetséges? Ha a gyerek azt mondja, hogy a ruhacsipeszelésben, akkor megtapsoljuk, és azt mondjuk, hogy az egy nagyon fontos dolog, ha valaki szépen ki tud teregetni. Vagy rántottasütésben. Bizony, ebből még lehet valami, ha ezt fejleszted tovább. Tehát adni kell valami kis kapaszkodót az önértékelésükhöz. 

 

Azt szokták mondani, hogy a pedagógusok beskatulyázzák a gyerekeket. De ez nem igaz. Csak az első érték mérésnél leteszi a névjegyét ez az oktatási forma, és ezt nem csak a pedagógus, ezt a szülő is meg a gyerek is abszolút elfogadja. A gyerek is nagyon komolyan veszi, hogy ő csak ennyit ér, ami nagyon fájdalmas. És ennyit is fog érni, mert minden helyről ugyanazt kapja, az összes tanulási ideje alatt végig. Nem fog mást kapni. Gondoljuk már el, hogy egy gyereket, ennek a szűklátókörű, tudásbirtokló gondolkodásnak a következtében nem csak, hogy a jó bizonyítványtól fosztjuk meg, hanem megfosztjuk az önbecsüléstől, önértékeléstől, jövőképtől, attól, hogy küzdeni, harcolni tudjon valamiért. 

Általában már negyedik-ötödikben nagyon sok gyereket kivet magából az iskola, és semmi mást nem kér tőle az iskola, csak azt az egyet, hogy lehetőleg úgy viselkedjen ott, mintha nem élne. Maradjon csöndben az órán. Igaz, nem érti, már régen elvesztette a fonalat, de maradjon nyugton. Magyarul mire tanítok?  Hogy stupiddá, elhülyülve nézzen ki a fejéből. Ezt díjazom. Tehát ennyi mindent tudok elvenni. 

 

Csakhogy úgy hiszem ahhoz, hogy kompatibilisek legyünk Európával, ehhez az kellene, hogy némi irányt, kis segítséget is nyújtsunk nekik. Képezzük ki a pedagógusainkat arra, hogy tudjanak, akár az óraszámukon belül, kívül, bárhol, más szemmel is nézni a gyerekre. Hogy legyen bennük elegendő bátorság ahhoz, hogy a gyerekkel elbeszélgetve nézzék meg, hogy azt a gyereket merre lehetne irányítani, mit lehetne vele tenni. 

 

Ne azt közvetítse a szülőnek folyton, hogy megint a szék alatt rugdosta a padtársának a lábát, hanem azt, hogy mit tud az a gyerek! Ha a szakember, a pedagógus látná a lehetőséget a gyermekben, akkor meg tudná csinálni. A pedagógusok tulajdonképpen pontosan emiatt meghasonlott emberek, mert mást kényszerítenek a gyerekekre, meg a pedagógusokra is, mint amit nagyon sokan nagyon jól tudnának csinálni. És én azt hiszem, hogy sokkal kevesebb probléma lenne a felnövekvő generációkkal. 

 

Fontos, hogy a tanárképzés része legyen a személyiségfejlesztés. Legalábbis én jelentős hiányt érzékelek még a jelenlegi képzési rendszerben is.

 

Gondold végig, hogy ez a szemlélet hol csúcsosodik ki. Orvosnak, pszichológusnak, pedagógusnak és még folytathatnám, pontszám alapján veszik fel az embereket. Innentől kezdve miről beszélünk? Itt vész el az egész felnövekvő generáció. Amikor 1970-ben tapasztaltam azt, hogy van például olyan, hogy diszlexia, az akkor kezdett egy sikerágazat lenni [nevet]. A diszlexiát, mint olyat a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán tanítják, a pedagógusképzésben a Kiss János Altábornagy utcában viszont nem tanítják, hogy mi az. És nekik kéne felismerni, érted? Ma már, gondolom, jobb a helyzet.

 

Hamarosan megjelenik az interjú további folytatása is. Nézz vissza hozzá a blogfelületre.

 

Drága Éva! Oktatóként mindig gyertyát gyújtottál, hogy az isteni fény ott legyen veled az oktatáson. Most már te is ott vagy a fényben - nekünk pedig marad a gyertyaláng.

Emléked velünk marad, nyugodj békében! - búcsúzik Tőled, Domján Áron.